Doreen Ylva Darkfield: Lélekhajsza I. – Éjsötét ébredés

Előszó:

Mit tennél, ha egy napon szembesülnél azzal, hogy „Egész eddigi életed hazugság, s minden, mit valóságnak hittél, puszta illúzió! Egy fátyollal letakart világ közepén éltél, az élet homályos színpadán, dróton rángatott marionett bábként. Hosszú évek teltek el e csalárd némaságban, míg te végig egy színjáték része voltál. Végül feléledt lelkedben a szunnyadó igazság, s most csupán rajtad múlik, hogy ébredésed megváltást hoz, vagy az éjszaka örök sötétjét…”?

 

Regény részlet:

A nő kétségbeesetten rohant végig a rideg, sötét folyosókon, karjában az ájult kislánnyal. A boltíves ablakokon át beszűrődő holdfény időről időre megvilágította kedves, ám riadt arcát. A férfi mögöttük lemaradva igyekezett feltartóztatni a nyomukban loholó sötétséget. Széles csövű pisztolyából egymás után robbantak ki a sebesen cikázó fénynyalábok, amik felhasították az őket üldöző árnyat. Már nem kellett sokáig kitartaniuk. A férfi tudta, hogy hamarosan elérik a fényörvényt, amin keresztül végre biztonságos helyre juthatnak. Távol ettől a tébolytól. Távol a lélekrablók éjsötét világától. A férfi ezzel a gondolattal a háta mögé hajított egy vibráló, öklömnyi szerkezetet, ami fülsiketítő fényrobbanással áthatolt az éjszakán, s megbénította az árnytestű féldémont. Ezután egy másik pisztolyt is előrántott az oldalára szíjazott tokból, majd szembefordult az ellenséggel, és tüzelni kezdett. A fényes lövedékek süvítő zaja mellett meghallotta, amint a nő megtorpan.

– Semmi baj, Nola! – kiáltott utána. – Rohanj tovább az örvény felé! Én addig megpróbálom feltartani!

Nola tekintetében rémület csillant.

– Everard ne! Mindjárt bezárul a kapu! Ha nem érsz oda időben, itt ragadsz!

– Nincs időnk vitatkozni, szerelmem! Menj, és vidd Doreát biztonságos helyre! Követlek, amint tudlak. – Azzal tovább harcolt a feléje szivárgó árnytenger ellen. A feketeség beitta magát a falakba, és csak megszenesedett romokat hagyott maga után. Nola még szorosabban magához ölelte a kislányt, s futni kezdett a folyosó vége felé. Az átjárónál élesen balra fordult, ahol maga is beleveszett az éjszakába. Ide már alig jutott el a fény. Valahol a távolban meglátta a sejtelmesen kavargó örvény alakját. Olyan színe volt, mint a csillagporral hintett borostyánnak. Nola szinte megkönnyebbült, azonban ekkor felhangzott az elkínzott, fájdalmas ordítás. Az ereiben egyszerre megfagyott a vér. Everard! A férfi volt az. Hirtelen megint felkiáltott, de a hang most kétségbeesett fuldoklásra emlékeztette a nőt. Nola lábai megremegtek. A szíve vad kalapálásba kezdett, a szemeit egyúttal felmarták a könnyek, a légzése pedig vad zihálássá változott. Everard! Kérlek, ne! Nem lehet! – Azonban tudta, hogy megtörténik, és nem tehet ellene semmit. Nola elfordította a fejét. Tekintete megbotlott a holdfénnyel világított folyosó még ép falain, amire két árnyék vetült. Everardé, akinek a teste ívben megfeszülve lógott a levegőben, s a Lélekrablóé, aki fölé magasodott. A féldémon árnyalakja ráfonódott a férfira, s azzal a lendülettel kiszakított valamit Everard mellkasából.

Nola felzokogott a rémülettől és tehetetlenségtől, s minden idegszálába belenyilallt a félelem, valamint a felismerés: A férje nincs többé. A lelkét szétszaggatta az az átkozott szörnyeteg. Amikor meghallotta, hogy Everard a földre hanyatlik, Nola megint megiramodott. A lény most már csakis őt kereste. Őt és Doreát.

Karjai óvón fonódtak az ájult kislány köré. Akármi is történjék, meg kell védenie! A gyermeke jelentette a mindenséget, és nem csak az ő világuk számára. A lélekrablók több, mint kétszáz éve vártak már rá, hogy a gyermek megszülessen. A kislány egy pecséttel a lelkén jött világra, ahogy az írva állt. Mivel azonban nem volt tisztavérű örökös, árnyhoz s fényhez egyaránt tartozott. Ártatlan volt, mint bármelyik kisgyermek, de sötétség öröksége mégis erősebbnek bizonyult a lelkében. A jelkép a második évfordulón felizzott, és elvezette magához az éj lidérceit. Nolát jeges félelem kerítette hatalmába, ha arra gondolt, mi várhat a lányára az Árnyfátyol világában. Nem kerülhetett a Lélekrablók karmai közé. Érezte és tudta, hogy Dorea sosem lenne képes olyanná válni, mint ők. Akár a vérük, akár nem!

Rémülten megszaporázta a lépteit, amikor a háta mögött kivágódtak az átjáró szárnyai. Nem kellett hátranéznie, hogy rájöjjön, ki üldözi őket. Xander, a faj vezére személyesen akart gondoskodni Dorea sorsa felől.

A nő váratlanul megtántorodott, és a falnak vetődött. Az árny súrolta a hátát, majd elé vágott, hogy végre emberi testet ölthessen. Egy férfi alakját vette fel. Lényéből áradt a sötétség és a gonosz erő. Félhosszú, fekete haja ziláltan omlott a vállára. A szemeiben gyilkos fény gyúlt, s alattomos képén csúf grimasz áradt szét.

– Elég volt, démonhajhász! Add ide a gyermeket! MOST!

Nola a derekához erősített bőrtokhoz nyúlt, ahonnét szinte láthatatlanul egy ezüstös folyadékkal teli fiolát húzott elő.

– Nem. Az én lányom soha nem lesz az Árnyfátyolé! Megkínozhatsz és megölhetsz, de nem hagyom, hogy hozzáérj!

– OSTOBA! – mennydörögte a férfi. – A gyermek sosem volt a tiéd! A lelke örök időkre hozzánk köti őt, és tetszik vagy sem, önként fogja szolgálni a fajunkat!

Xander kezében sötéten kavargó árnygömb született, melyet saját erejéből hívott életre. Amikor újra megszólalt, a hangjában elfojtott várakozás csendült.

– Ne félj, Nola. A lányod emlékezni fog rád, ezt megígérhetem. Mindig tudni fogja, hogy a nő, aki megszülte, a szentségtörők oldalán állt, és azt, hogy az apja a véráruló csőcselékhez tartozott. A gyermeked büszke lesz rá, hogy kitörölheti a világunkból Aharon Rendjét és mindenki mást, aki az útjába merészelt állni! – A Lélekrabló megindult a nő felé, de lassan közelített. Nem akart kárt tenni a kislányban. Nola kihasználta a férfi óvatosságát, és habozás nélkül felpattintotta a kezében szorongatott kristályfiola tetejét. Az ezüstös folyadék a lélekrabló egész arcát beborította. A savas anyag felmarta a bőrét, s belefolyt a szemébe is, amitől átkozódva felordított. Nola kapott az alkalmon. A méreg csak pár pillanatra vakította meg a féldémont, mert az szinte rögtön képes volt regenerálódni.

A nő ezúttal egy fénylő üveggömböt rántott elő, ami azon mód felragyogott a kezében. A csuklójára vékony sugarakban kulcsolódott rá a fény, mintha ő és az üveglabda eggyé váltak volna. Előre tört, mire a gömbből ostorszerű csóvák robbantak ki, gúzsba kötve a lélekrablót. Az utolsó csóva éles villanással csapdába ejtette őt azon a helyen, ahol állt. A férfi egyetlen lépést sem tudott megtenni. Nola azonnal futásnak eredt, hogy elérje a fényörvényt. Habár a fénygömbje segíthetett volna abban, hogy elsuhanjon, és azonnal az örvény előtt teremjen, Doreával a karjában ezt képtelen volt biztonsággal megtenni. A fényben izzó üveglabda még mindig Nola kezében ragyogott, aki most a kislány testéhez szorította az eszközt. A fény egy védőburkot vont a gyermek köré. Amíg az kitartott, a lélekrabló nem férhetett hozzá.

Nola lihegve behúzta a nyakát. Az ellene indított árnylövedékek egy része a falnak csapódott, másik felük a földet találta el, kettő viszont célt ért. A pokolfajzat kiszabadult, de nem célzott pontosan, és ez az jelentette, hogy még nem látta őt elég jól. Nola felsikoltott, aztán levegő után kapott. A vállán és a hátán érte találat. A testében azonnal szétáradt az árny mérge. Belemart a húsába, a csontjaiba, és megfertőzte a vérét is. A lelkéhez ugyan nem fért hozzá, ám a nő enélkül is sejtette, hogy ezt nem élheti túl…

Az örvény túlvilági fényben tündökölve sugárzott felé. Nola minden egyes lépést pokoli fájdalmak között tett meg. Az árny túl erős volt, és lassan emésztette a bensőjét. Homloka gyöngyözni kezdett a láztól, mégis reszketett. Ajkai kiszáradtak, és úgy érezte, meggyullad. Már hallotta, hogy Xander közelít, ezért cselekednie kellett. Lenézett a karjában fekvő, fénylő jelenségre, amely Doreát rejtette magában. Az ő egyetlen, imádott kislányát, akit soha többé nem fog magához ölelni, és akit soha nem fog látni felnőni. Nem védheti meg, nem lehet mellette, Dorea pedig talán emlékezni sem fog rá.

– Bocsáss meg, édesem… – súgta elfúlva, s utat engedett a könnyeinek. – …hogy nem vigyázhatok rád tovább. De nem hagylak magadra, ígérem. Figyellek majd a Túlpartról, és mindig szeretni foglak. Mindig… szeretni… foglak…!

Kinyújtotta a kezét, és hagyta, hogy az örvény magával rántsa a gyermeket. Szívének minden dobbanásával tiltakozott az ellen, hogy Doreát elnyelje az átjáró, de ő akkor sem mozdult. Így akarta, így kellett véget érnie. A másik oldalon Nola bátyja, Philies várta a kislányt. Ígéretet tett, hogy bárhogy végződjön ez az éjszaka, nem hagyja magára Doreát, és a gondját viseli. A nő nem akarta, hogy Phil lássa meghalni a saját húgát, ezért inkább maradt. Az örvény még nem zárult be, tehát őriznie kellett a kaput, nehogy a Lélekrabló átjusson rajta.

Hirtelen szorítást érzett a lábán. Egy pillanat múlva kicsúszott alóla a talaj, és egy korhadt gerenda darabra zuhant. A Xander által idézett árnygyűrű mérges kígyó módjára tekergett felé, s elkapta az egyik bokáját. Nola ösztönösen megkapaszkodott a fénygömbjében, majd hirtelen ötlettől vezérelve magához ölelte a gerendát is. Xander visszanyerte a látását, s könyörtelenül lecsapott.

Az árny fojtogató lepelként borult rá, s egyre szorosabban gyűrűzte körbe a testét. A kín Nola minden tagjába beitta magát. A vére savas folyadékká változott az ereiben. A szájában keserű, fullasztó ízt érzett, a tüdeje pedig mintha füsttel telt volna el. Xander a falhoz szorította. A fekete szempárban vérszomjas csillogás ült.

– Azt hitted, sikerülni fog, hm? Hogy elrejtheted előlem a lányt? Ő maga mutatta meg az utat, te bolond!

– Nem! – fujtatta Nola. – Dorea nem olyan, mint te meg az aljas fajod! Még te sem tudod olyanná tenni!

– Nem is kell! Ő maga fog változni, de ahhoz neked már semmi közöd! Mondj búcsút a lányodnak, démonhajhász! – Xander kitépte Nola kezéből, amit a nő addig a mellkasához szorított, s amikor a felismerés kijózanította, hogy a gyermek nincs sehol, a szája dühödt vicsorba rándult össze.

– HOL VAN?! HOL VAN A LÁNY?! – üvöltötte, és torkon ragadta a nőt. Nola levegőért kapkodott, s bár a láztól a poklok poklát járta meg, nyugodt mosolyra derült. Xander ebből rájött, hogy elkésett, s hogy a nő túljárt az eszén.

– Nem találsz rá, lélekrabló… Dorea… már rég átért az örvényen. A-a.. másik fele pedig bezárult… – zihálta. – Keresd csak, de mire megtalálod, addigra elhagyja a királyságot is…

A féldémon felhorkant.

– Akkor Nordyr és Európa minden országa vérben fürdik majd! Az Árnyfátyol örök sötétségbe borítja a világotokat, Aharon Rendje pedig elenyészik az alvilág tüzében!

– Ó, micsoda súlyos szavak… – köhögte Nola félelem nélkül. – …inkább valld be, hogy rettegsz. Rettegsz, mert tudod, hogy a pecsét nem izzik fel újra! Nem történik meg, amíg Dorea készen nem áll!

– HALLGASS! – Xander kíméletlenül arcon csapta a nőt. Nola azonnal megérezte a szájában összegyűlő vér savas ízét.

– A lány nem irányíthatja a pecsétet. Válaszolni fog a hívásra, és felizzik, ha én úgy akarom!

Nola erőtlen nevetésben tört ki. A látása elhomályosult, mégis bele tudott nézni a férfi szemébe.

– Dorea lelkét összekötötték valaki máséval… Valakivel, aki védelmezni fogja őt, és aki hatalmasabb erővel bír, mint amit te, mocskos féldémon valaha is el tudnál képzelni.

– ELÉG VOLT! – kiabálta a Lélekrabló. – Akármit tettél vele, nem számít! Ott leszek, amikor a pecsét megint feléled, mert egy nap megtörténik! Nem… bújhat… el… örökké!

Nola összerándult, amikor a Xander által idézett árnykígyó roppanásig szorította a csontjait. Ki akart törni, de a feketeség egyetlen lüktető sebbé változtatta bőrének teljes felületét. Addig küzdött, míg valahogy megint meg tudta szorítani a fénygömböt. Az üveglabdában kavargó folyékony anyagból vastag fénynyalábok törtek elő, és lassan körülölelték Nola alakját. Az árny kénytelen volt engedni a szorításon, s ez elégnek bizonyult ahhoz, hogy a nő átlényegülhessen. Maradék erejével átadta magát a ragyogásnak, ami szétfeszítette az árnyfelhőt, s nagyot taszított a Lélekrablón. Xander azonnal visszanyerte az egyensúlyát, majd támadásba lendült, ám addigra Nola bejutott a fényörvénybe, s egy hangos robajjal kísért villanással megsemmisítette azt. Még hallotta Xander eszelős ordítását, ami súlyos visszhangot vert a falakon, utána azonban elméjét végleg elragadta a láz. Azzal a gondolattal adta át magát a sötétségnek, hogy Dorea él.

A lánya megmenekült.

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *

19 + öt =

You may use these HTML tags and attributes: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <s> <strike> <strong>