Üdvözöllek, halandó!

A nevem D. Darkfield, és csapdába estem a saját őrült világomban.

Úton a sötétség felé…

Az egész Halloween előestéjén kezdődött. Már napok óta az ünnepre készülődtünk a csajaimmal, és persze óránként hívogattuk egymást, hogy minden dekoráció megvan-e a tökéletes kísértetházhoz, elegendő lesz-e két tonna csoki meg cukorka, na meg, ami a legfontosabb, hogy mindenkinek sikerült-e elkészülnie a jelmezével? Vicces, hiszen olyan helyen laktam, ahol csak hírből ismerték a Halloween fogalmát, de buli volt és kész. Sminkelni, beöltözni, szépítkezni/rémítgetni meg mindenki szeret, és ilyen party úgy sincs minden héten! – Még huszonnégy éves fejjel is imádtuk.

Én, mint a csapat önjelölt írónője, egy csomó rémsztorit gyűjtöttem az alkalomra, és írtam is egy párat. Épp akkoriban fogtam hozzá egy teljesen új történethez. Alapból detektívregény lett volna, Lisa Brown aktái címmel, ahol a főszereplő egy 17 éves, iskolaundorral küzdő, csípős nyelvű, időnként antiszoc, de a maga módján zseni csajszi. Meg persze ott volt Mignonne, a zsémbes, lapított képű perzsamacska, Lisa hű és totálisan hasznavehetetlen társa. Mindezt egy városban, ahol két, őrülten ellentétes tábor kénytelen egymás mellett élni. Már a neve is beszédes: Sweet-Sinner Dale.

A sztorin még dolgozni kellett, és pont nem akart jönni az a francos ihlet sem, viszont már elképzeltem egy amolyan Halloween edition-t hozzá, annyira elragadott a hangulat. Ám ahhoz el kellett volna készülnöm az eredeti verzióval is, hogy legyen valami alapja. Ekkor azonban még a negyedénél se tartottam, és ez lassan kiakasztott.

A harmadik tétlen este már kezdtem unni, hogy most is előre-hátra hintázok törökülésben. Aztán jött az a rész, hogy bambán meredtem a teásbögrémbe. Majd kiterültem, mint egy béka, és a plafonnal kezdtem szemezni, sőt még a sarokban tanyázó, termetes pókkal, Odinnal is váltottam pár egyoldalú szót, holott arachnofóbiás vagyok… Áh, mindegy. Olyan szinten szánalmas volt már, amit műveltem egy történet miatt, hogy inkább magamra kaptam a kötött garbómat, és elindultam a városba. Általában segített. Kivéve, amikor nem.

Odakinn a kora esti félhomály betakarta a várost, az utcákat és a házakat. A kései, bágyadt napsugarak furcsán vetültek rá a bükkfák övezte sétányra, amin hosszú percek óta lépdeltem céltalanul. A szél száraz leveleket sodort elém, s belekapott a hajamba is, amit inkább eltűrtem a fülem mögé. A szemem sarkából láttam, hogy a házak ablakában mindenhol miniatűr, porcelán töklámpások, felragasztható szellem alakok, fekete macskák, boszorkányok vigyorognak kifelé. Most valamiért mindegyik engem követett a tekintetével. Ez a tény nem kötött le különösképp, az viszont igen, hogy totálisan egyedül és random bóklászok egyik utcáról a másikra. Gondoltam, majdcsak kikötök valahol. Előbb a város főterére csalogatott ki a borcsokoládé, a forralt bor meg a sült gesztenye illata, amit minden ősszel lehetett kapni, ha megnyitottak a kis fabódék. Utána a hosszú, őszi színekbe öltözött sétányt irányoztam meg… és máris jobb lett. Áhh, ki a francot akarok én átverni? Igazából tök mindegy.

Amíg így mentem, mendegéltem még mindig használható ötletek nélkül, egyszer csak lefordultam balra, az egyik szűk utcába. Az úttestet elborították a lehullott levelek, amikben most bokáig gázoltam. Már az utca közepén feltűnt, hogy a sarkon lévő régiség boltban valami miatt nagy a sürgés-forgás. Fura, gondoltam. Sose láttam még mozgolódni arrafelé senkit, pláne nem ilyenkor, esténként. Elég lepukkadt, poros és sötét hely benyomását keltette az a bolt. Szerettem a régiségeket, de nem vett rá a lélek, hogy oda betegyem a lábam. Az a vén fazon, a tulajdonos mindig furán bámult rám, ha benéztem az üvegen. Folyton éreztem, hogy a pillantása a nyomomban van. Néha még a tarkóm is bizsergett, míg ki nem kerültem a látómezejéből.

Nem akartam elhaladni a bolt mellett, de rájöttem, hogy az öreg ott ácsorog a küszöbön, és a távozó vevőjéről rám veti a tekintetét. Túl későn vettem észre sötét alakját az árnyékban, így nem dönthettem úgy, hogy hirtelen sarkon fordulok, és elinalok a másik irányba. Az túl feltűnő lett volna. Megpróbáltam nyugodtságot színlelni, és nem a szemébe nézni. Gondoltam, hogy majd illedelmesen köszönök, ha odaérek, miközben egyik kezemet a bal zsebembe süllyesztem, ahol remélhetőleg megtalálom a gázspray-met is. Egyszeriben majdnem elnevettem magam. Jesszusom, de hülye vagyok! Mi ez, ha nem üldözési mánia?! Biztos az agyamra ment a Halloween-i őrület, ha már azt hiszem, hogy egy hetven pluszos bácsi valójában látens sorozatgyilkos, vagy minimum egy alternatív zsákos-ember…

Az egyik ódon házat elkerítő kovácsoltvas kapun ekkor megmozdult egy addig élettelenül gubbasztó, fekete árnyék. A pillanatnyi ijedségtől lelassítottam, és az árnyék is megrezzent. Gőgösen rám meresztette sötéten csillogó szemeit, aztán éles, rikácsoló hangján fenyegető károgásba kezdett. Hirtelen megtorpantam, s épp egy törött, száraz ágra sikerült lépnem, ami éles reccsenéssel még két darabra tört… A madár fenyegetőn felborzolta a tollait, újból elrikoltotta magát, s ezúttal felemelkedett. Odébb ugrottam, mert a szárnyai majdnem az arcomat súrolták. Amíg próbáltam kitérni előle, a fogvacogtató szél újra végigsöpört a kicsi utcán, összekavarva az aláhulló és a már földön heverő száraz leveleket is. A dög – nem találtam jobb kifejezést – elvétette a támadást, de szerencsére nem tett újabb kísérletet. Kifújtam a levegőt, és leráztam magamról néhány kósza levél – meg ágdarabot, amikor észrevettem, hogy a sötét alak, a bolt tulaja eközben nyomtalanul eltűnt. A fazon két másodperc alatt felszívódott. Ekkor furcsa zajt hallottam. Olyan volt, mint mikor a huzat becsapja az ajtót, csak ehhez csilingelés is társult. A bolt – gondoltam magamban. Biztos annak az ajtaját vágta be a huzat, és ezért szólaltak meg odabenn a rézcsengettyűk.

Odaértem végre a kirakat poros ablakaihoz. A kilincsre akasztott, kopottas táblácska ide-oda hintázott, de nem lehetett elolvasni, mi van rá írva. Az üvegen át megannyi régiség sziluettjét pillantottam meg, amit betakart az esti homály. Sorra vettem őket, s minden darabnál tettem egy lépést balra: Egy régi Ford modell kicsinyített mása, gyűjtőknek… Egy tökéletesen retro, 20-as évekbeli, tárcsázós telefon… Egy régi, antikolt zsúrkocsi… Egy életnagyságú, meredten bámuló, hajlott hátú viaszbábu, ami megszólalásig hasonlított egy élő emberre. A haja ősz volt, a fején kikopott cilinder fityegett, a szemei alatt táskák ültek, és ennek tetejébe elég élethűen pislogott is…

Megugrottam ijedtemben. Hogy miiii? Pislogott? – Alighanem halálra rémült arcot vághattam, mert a „bábu” lassan végimért, majd csontos kezét a kilincsre helyezte, és ajtót nyitott. Addigra már világos volt, hogy ki áll velem szemben.

Keres valamit? – Hallottam az öreg reszelős, mély hangját. Egy percig köpni-nyelni

nem bírtam, mire a fülemet ismerős hang ütötte meg. Az egyik közeli fán egy vén holló kezdett kárörvendő rikácsolásba. Mialatt visszanéztem a fazonra, különös érzésem támadt, amit csak fokozott az arcára kiülő, cinikus félmosoly.

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *

8 − kettő =

You may use these HTML tags and attributes: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <s> <strike> <strong>