Üdvözöllek, halandó!

A nevem D. Darkfield, és csapdába estem a saját őrült világomban.

Németóra és egyép szépségek

…avagy dübörög az értelem

Kedvenc osztályfőnökünk négy éven át tett róla, hogy minden egyes németóra emléke beleégjen az agyunk leghátsó szegletébe is. Ofőnk, vagyis a mi imádott Ágikánk, egyben némettanárnőnk folyton egy titokzatos mosollyal vegyített kárörvendő fintorral kezdett bele előbb a házi feladatok ellenőrzésébe, majd az épp aktuális anyag magyarázásába. Hogy miért? – Nos, azért, mert természetesen mindig akadt megfelelő áldozat, aki óra végére minimum egy gyomorideggel, rosszabb esetben egy szép nagy karóval lett gazdagabb.

Ez a dolog általában ott mondott csődöt, amikor engem nézett ki, mint lehetséges áldozatot, de azt már 9. osztály év elején megtanulta a drága, hogy én, anyukám, harapok, mint állat, úgyhogy velem nem éri meg szórakozni. Na, most a gondok pontosan ott kezdődtek, hogy rajtam kívül kb. két ember volt még a csoportban, akik gondolkodás nélkül vágták rá a választ a tanárnő bármely kérdésére, de a többi tizenkét delikvens már nem mondhatta el magáról ugyanezt. Ahogy Timike sem…
Timike egyike volt azoknak a diákoknak, akiknek németórára bantu szótárt is adhattál volna a kezébe, szerencsétlenemnek az se tűnt volna fel, mert annyira sík volt az agya ehhez az egészhez, mint a Városligeti Műjégpálya. Gyakran esett áldozatul az ofő azon kedvtelésének is, hogy vele mondatta fel a szokásos három oldalnyi házi feladatot. Ezen a bizonyos napon sem történt másképp! Valamennyire azért nyugodtan fogtunk hozzá az órához, hiszen az alig tízperces szünetben mindenki lemásolta a helyes válaszokat rólam, vagy a szintén jeles Nóriról. Egyedül csak az tűnhetett fel Ágikának, hogy Timi meglepően hibátlanul vette az első akadályt. A kérdés csupán az volt, hogy ha Timike tényleg olyan okos, hogy hibátlanra írja a házit, akkor miért nem bírja kinyögni egyik német mondatot sem (anélkül, hogy a padsorban előtte ülő társát, azaz engem rugdosná másodpercenként, folytonosan ismételve a “miaf*szomez, hogyankellkiejtenib*szdmeg, neröhögjé’kinyírlak!” kezdetű meditációs gyakorlatot…)?
Azért persze az ofő sem akkor mászott le a falvédőről,  és nem is kellett két perc, hogy levágja, kitől származnak a megoldások. De ha már így állt a helyzet, és Timike is kéznél volt, Ágikának átvillant az agyán az a roppant elmés kérdés, hogy miért ne rögtönözhetnénk egy gyors mondatfordítós feladatot? A logikát nem találtam meg ebben a döntésben, ám annyi bizonyos, hogy  a házi ellenőrzése megszakadt ezen a ponton, majd kedvenc Ágikánk diktálni kezdte a német mondatokat. Természetesen Timikéé lett a megtiszteltetés, hogy felolvassa a fordítás eredményét.

Bő öt perc múlva végül megszülettek a megfejtések, ugyan Timike feltűnően elzöldült, és a magyar fordítás helyett legszívesebben inkább a végrendeletét írta volna meg. Mivel tudta, hogy az ofő így akarja letesztelni, mennyire van képben, majdnem lefolyt a székről az idegességtől. Sajnos most én sem segíthettem neki, mert már az első naiv próbálkozásomnál felhangzott a számonkérés:
– Gyermekem, megtudhatnám, miért forgolódsz hátra? Úgy jobban terjed a hang?
– Nem, basszus, jógázok, nem egyértelmű? – vágtam rá gondolatban, és elkönyveltem a helyzetet reményelennek.
Az idő végül lejárt, Ágika pedig felolvasta az első mondatot, ami valahogy így szólt:
– Peter hat in der Konditorei nichts bekommen.
Timike kigúvadt szemekkel bűvölte a füzetét, a homloka többszörösen ráncba szaladt, már-már azt hittem, agyvérzést kap szegény pára. Az ofő türelme három perc után kezdett elpárologni, ezért megköszörülte a torkát. Majd újra. És újra.
– Na, Timikém, akkor most már szüljük meg azt a mondatot! – Jött a nyomatékos kérés, mire Timike nagyot nyelt.
– Öh… P… P…P-Péter?
– Igen. A Peter magyarul valóban Pétert jelent… Ugorjunk a lényegi részekre, gyermekem – dőlt hátra Ágika, s kelletlenül csücsörítve rápillantott az órájára. Timike azonban végre megemberelte magát.
– P-Péter… izé… Péter…öh…senkinek… nem jött be a konditeremben?
Az osztályban a már megszokott halk, óraközi sutyorgás egy pillanatra abbamaradt, aztán ahogy mindenkinek 100%-ra pufferelt az agya, kollektíve kirobbant a toroktépő röhögés. Jó, én nem röhögtem, csak elegánsan beájultam az asztal alá egy köhögésnek álcázott fulladásrohammal, mire hátulról valaki belerúgott a székembe, és ezzel utalt rá, hogy rohadt nagy bajban leszek, ha nem találok ki sürgősen valamit. Mivel azonban Ágika közvetlenül az én fejem fölött nézett rá Timikére, lehetetlennek láttam tenni bármit is, pláne úgy, hogy az ofő szemtengelyferdülésének hála, olykor fogggalmam sem volt, épp engem néz-e, vagy a hátsó sorban ülő, vért izzadó Ricsikét (akinek valószínűleg hasonló gondolatok jártak a fejében).
Ágika arcán remegni kezdtek az inak, bronzosra festett ajkait összepréselte, kék szemceruzával kihúzott szemei pedig résnyire szűkültek. Az arcánál csak frissen festett haja tűnt pirosabbnak, de ahelyett, hogy kiakadt volna, méltóságteljesen pislogott párat, és bólintott.
– Akkor talán próbáljuk meg a következőt. Hogyan hangzik magyarul: “Papa hat ihm ein neues Haus vorgestellt.”
A hatásszünet persze itt is beállt, Timike tanácstalanul nézett jobbra-balra, halvány gőze nem volt, eszik-e vagy isszák a germán nyelvcsalád eme szépséges gyöngyszemét. – De csodák csodájára az ofő megenyhült.
– Mire kell itt figyelni? Milyen időben van a mondat? – Próbált segíteni, mire Timike szeme felragyogott, és már repült a válasz:
– Múlt időben!!!!!!!!
Ágika tíz évet fiatalodott.
– Akkor most nézd meg, mi az alanya és a tárgya a mondatnak, ki és mit csinált. Nagyon könnyű, csak szépen, szóról szóra fordítsd le magadban: Papa hat ihm ein neues Haus vorgestellt.
Na, Timike visszanyerte a színét, már nem is tűnt olyan zöldnek, ellenben mély elszántsággal megint belemászott a füzetébe, s alig egy perccel később jött a felelet.
– A PÁPA ÚJ EGYHÁZAT ÁLLÍTOTT ELŐ!
Juli akkorát ugrott mellettem, hogy majdnem kiesett az első sorból, miközben a lányok többsége vinnyogással kísért nyüszítéssel próbálta visszafogni az újból kitörő röhögést. – Kevés sikerrel.
Timike nem vágta, hogy mi van ilyenkor, pedig már tök jól alakult az egész, ám az ofő üvegessé váló tekintete garantált hidegzuhanyt jelentett számára. Ágika sarkon fordult, becsukta a naplót, és nagy sóhajjal annyit mondott:
– Ennyi elég lesz… majd következő órán folytatjuk. Dorina, kérlek, gyere ki a táblához, és írd fel a helyes válaszokat, utána pedig menjetek ebédelni…
Furán néztem az ofőre, mivel attól tartottam, hogy fogja magát és megüdvözül itt nekem, de hát a parancs az parancs, szóval kiugrottam a tábla elé.
– És… izé… és akkor most… ne mondjam tovább? – kérdezte Timike, mielőtt Ágika kilépett volna a terem ajtaján, vélhetőleg azért, hogy valamivel megnyugtassa alig tíz perc alatt darabokra cincált idegeit.
– Nein danke, auf wiedersehen! – És már ott sem volt. Összenéztem a többiekkel, aztán Timire pislogtam, aki gondolkodóba zuhant.
– Mi? Ennek semmi értelme… Azt mondta, “auf wiedersehen?”
– Aha – vontam meg a vállam. – Miért?
Timike csípőre tette a kezét.
– Pff, és még én vagyok hülye?! Most meg hogy a francba érti, hogy “nézzek vissza?!”

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *

12 + 6 =

You may use these HTML tags and attributes: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <s> <strike> <strong>