Üdvözöllek, halandó!

A nevem D. Darkfield, és csapdába estem a saját őrült világomban.

Hullámkeringő

Az első táncunk… ami az elátkozott utolsó lett végül! – A gondolat tompa pengeként fúródott a férfi szívébe, amikor a tajtékzó hullámok újra magukkal rántották őt, és kiszakították kezéből a lány kezét. Világtalan sötétség borult rá, míg testét fogságba zárta a víz, hogy aztán kénye-kedve szerint játszhasson vele a saját birodalmában. A férfi ösztönösen próbált kitörni, de megbénult a rázúduló súlytól, száját pedig csak érthetetlen, néma üvöltés hagyta el. A vihar-korbácsolta hullámok dühös morajlással válaszoltak, majd sokadszorra is a felszínre hányták őt. A férfi kétségbeesetten igyekezett menekülni, mialatt tágra nyílt szemekkel a lány után kutatott. A víz tetején azonban csak egy összeroppant hajó roncsait látta vergődni, derékba tört árboccal és tépett vitorlákkal, amik rongyként úsztak a sötét tengeren. Egykor fehérek voltak, mint a menyasszonyi fátyol. Most gyászosak, akár a halotti lepel…

A férfi nagy sokára meglátta a lányt, aki reszketve kapaszkodott egy gerendába. Kimerült volt, bizonyára nagyon félt, és talán elveszítette a reményt a túlélésre. A férfi előrelendült, majd beleveszett a mindent magával ragadó mélységbe. Teljes erejével küzdött, hogy közelebb kerülhessen a lányhoz. Most már tudta, hogy rövid, viharos szerelmük első és utolsó tánca ez. A vízparton kezdődött, és a vízben ér véget; vészt jósló keringő lett az övék. Kalandot kerestek, úgy érezték, bárhová eljuthatnak, bármit megtehetnek együtt. Bejárták a vadont, ahol folytonos veszély és halál loholt nyomukban, mégsem foghatott ki rajtuk erősebb vagy nagyobb hatalom. A tóparton látták és ismerték meg egymást, s attól kezdve egymáséi lettek. Nekivágtak a tengernek, ahol örök hűséget esküdtek, ám a sors más véget rendeltnekik.

A hullámok az égig hágtak, hogy aztán lecsaphassanak megint. A sötétség elszívott minden apró fénysugarat, a nap pedig hátborzongató homályba borult. A világ egyszerre kifordult addigi helyéről. Bosszú volt ez, sorscsapás, tán az istenek haragja, akik élvezettel figyelték a férfi és a nő szenvedését. Az örvénylő sodrásban és könyörtelen mennydörgésben ott visszhangzott nevetésük, míg az acélszürke felhők közül az ő szemeik szórták a villámokat. Az ítélet a pusztítás volt, s e pusztításban elveszett minden. Összeolvadt ég és föld, megszűnt létezni lent és fent. A férfi beletörődve lehunyta szemeit, és többé már nem emlékezett semmire. Két szívdobbanása között a világ, mint egy vékony üvegfal, megrepedt, s végül ezernyi apró darabra tört…

– Hé! Most tönkretetted! – hangzott a csalódott kiáltás, azzal a szőke copfos kislány egy törött palack fölé hajolt, amiben egy makett hajó megviselt darabjai közül lassan szivárgott kifelé a víz.

– Véletlen volt! Kicsúszott a kezemből – jött a bűnbánó felelet a térdnadrágos kisfiútól, és ő is szemügyre vette a kiszolgált játékszert.

– De nem lehet megjavítani, és már az utasok sem mozognak, nézd! – mutatott oda a kislány, s kihalászta a két elázott, fekete apróságot az üvegdarabok alól.

– Jaj, tényleg – vonogatta vállát a kisfiú. – Akkor játsszuk azt, hogy ők most alszanak, és ha felébrednek, majd visszajövünk. Addig fogjunk új keringőbogarakat. A tóban úgy is van egy csomó.

A kislány végül bólintott, azzal kézen fogta a fiút, hogy elinduljanak új játék után nézni.

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *

három × kettő =

You may use these HTML tags and attributes: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <s> <strike> <strong>