A kicsi Darkfield olvasni kezd

Minden író elkezdi valahol az alkotást. Ki így, ki úgy lesz az írás rabja, de valahogy megtörténik! Na, hát lássuk, miként esett Darkfield-del. Ja, hogy a cím mást sugall? Mindjárt megértitek.

A dolog egy meleg nyári napon történt, 2001-ben, amikor drága édesanyám sokadszor is a kezembe nyomta az Egri csillagokat, majd villámló tekintettel rám parancsolt.

– Tessék végre elolvasni! Olyan nincs, hogy nem megy!

– De nem tetsziiik! Unalmas, hosszú, és már harmadszorra próbálom, de nem érdekel! – nyafogtam a nagyszüleim házának lugasa alatt üldögélve, kezemben az említett regénnyel, meg egy emberes adag epres-csokis fagyival.

– Ez a kötelező olvasmány! – hangzott a kioktató felelet. Nem hiába, anyám pedagógus, mindig is olyan volt, mint egy második osztályfőnök, akinek a temperamentumát keresztezték egy Irakban kiszolgált háborús veterán őrmesterével.

– Komolyan mondom, én nem tudom, mit csináljak veled! – sopánkodott. – Nekem is ezt kellett olvasnom annak idején, és egy szót sem szólhattam, ha nem tetszett, mert akkor repült a körmös!

Én meg csak felhúzott orral hallgattam. Ki a frászt érdekel, mi volt a tűz feltalálása előtt? Nem akarom, és kész! Nincs benne semmi modern, tök nehéz a nyelvezete, pont nem izgat, mi lesz Jumurdzsákkal, aki amúgy sem szimpi, mert ez a félszemű-kalóz stílus már marhára lerágott csont.

– Jól van, édes lányom, majd meglátjuk… – közölte sértődötten anyám, bár foggalmam nem volt, mit akar ezzel. Mindenesetre elviharzott, és egy hét múlva találkoztunk legközelebb – amikor megint meglátogatott a mamáéknál töltött nyaralásom alatt. Csakhogy az ügyeletes házisárkány nem egyedül jött. Volt vele egy könyv! Nem, inkább úgy mondanám: A Könyv!

Anyám elégedett arckifejezéssel ledobta elém a heverőre a 200-pár oldalas irományt, amin valami seprűnyélen kapaszkodó, sebhelyes homlokú, nyurga kis kölyök igyekezett elkapni épp egy aranyló, szárnyas labdát.  A hátoldalán meg egy ősz-öreg apóka mosolygott, lila köpenyben, félhold alakú szemüvege mögé rejtőzve. Habár érdeklődve pillantottam rá, felvontam a szemöldököm, mint mindig, ha nem értek valamit.

– Ez mi?

– Ez kérlek a ‘herripotter” – pislogott anyám olyan átszellemült képpel, mintha teljesen egyértelműnek kellene lennie számomra, miről beszél.

– Milyen helikopter? – dobtam vissza, holott pontosan értettem a nevét. Anyám csak azért is odatuszkolta a kezembe a könyvet.

– Azt mondtam, “herripotter”, és most fogod, és elolvasod, ha már egyszer az Egri csillagokat nem voltál képes! Végigcaflattam miatta fél Marcalit, hogy megszerezzem, mert mindenhol ezt kérik, úgyhogy nagyon ajánlom, hogy jövő hétre végezz vele!

– Tessék???

– Jól hallottad! – Azzal se szó, se beszéd ott hagyott kettesben a vadiúj szerzeménnyel, amiről fényes betűkkel virított: Harry Potter és a Bölcsek köve. Oké, gondoltam, a mutter szabotálni akarja a nyári lazsálás, fára mászás, bajkeverés és töménytelen mennyiségű jégkrém evés tökéletesen megalkotott tervét. De a Potter fiú csak bámult rám azokkal a nagy, zöld szemeivel, engem meg érdekelni kezdett, mi a lópikulát csinál ez a gyerek, amitől ennyire oda van érte mindenki? Szóval… olvasni kezdtem, és egyik oldalt követte a másik, fejezet jött fejezet után, a határidő pedig, amit anyám szabott, nevetségesnek bizonyult, mert 3 nap után már hisztizve nyekeregtem neki a telefonba, hogy:

– Anyaaaaaaa! Veddmega másodikrésztis, lécci-lécciiii!!! – Szerencsétlen meg nem vágta, mi van velem. Biztos sok volt a pattogócukorkás kaktusz jégkrémből, de nem… Az ő makacs, 10 éves lánya belezúgott Rowling regényébe, és fennhangon követelte a folytatást! Csakhogy ez alatt más is történt. Nem pusztán olvasni szerettem volna, hanem írni is. Az járt a fejemben: ilyet én is akarok! Akarok egy világot, szereplőket, varázslatot, valamit, ami kizökkenti az embert! Én megveszek, ha nem írhatok!

Ez az elhatározás végül tettekbe torkollott. Azóta is írok, nem bírom abbahagyni, s az a helyzet, hogy nem is akarom! Szóval… visszatekintve ennyi idő távlatából, borzasztóan örülök, hogy nem álltam ellen akkoriban anyám hisztibe csomagolt parancsának. A mutter utána már a fejét fogta, hogy “úúúúristen, mit tettem?!” – de addigra már késő volt, mert sem az írástól, sem az olvasástól nem tudott távol tartani. Itt a mese vége!

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *

5 × öt =

You may use these HTML tags and attributes: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <s> <strike> <strong>